Ha fogjuk Terézanyut, Carrie Bradshaw-t és Freud Dóráját, bedobjuk őket a képzeletbeli mixerünkbe, és megnyomjuk az indítógombot, akkor minden valószínűség szerint Czapáry Veronika első regényének hősét, Viktóriát kell, hogy megkapjuk. Ezt a húszas évei közepét humor és hisztéria határán egyensúlyozva, egyfajta tudatalatti tudatossággal megélő nőt, aki a visszajelzésektől függ. Viktória pszichológushoz jár haszontalan életvezetési tanácsokért, lerészegedik és betép, amikor csak tud, ok nélkül kiabál, és nem hajlandó dolgozni. Mégsem egy újabb olyan könyvet tarunk a kezünkben, amiben egy fiatal lány zúdítja ránk minden panaszát, olyan stílusban, hogy a végén nem csak az ő, de a saját hajunkat is kitépnénk.
Viktória nem egy tipikus „apakomplexusos nő, aki utálja magát”. Már csak azért sem, mert például nem utálja magát. Minden megfeleléskényszer és egyéjszakás kaland dacára nagyon is tisztán akarja látni saját magát, a problémái eredetét és az ebből kivezető utat. Az más kérdés, hogy ezen az úton mennyire zökkenőmentesen és mennyi idő alatt sikerül végighaladnia, de a kijelölt cél rendben van, a napló pedig remek első lépésnek tűnik.
A teljes cikkhez kattints IDE!