Anya kacag. A borítón egy lány hasal, merengő arccal játszik valamivel, gyümölcsök, színes kavicsok vagy buborékok is lehetnek. Majdnem idilli kép, csak a sötétkék-fekete háttér és a lány válla-háta fölött kirajzolódó fehér ablak fenyegető, talán nem is ablak, biciklikerék. A regény főszereplőjéhez, az egyes szám első személyben beszélő Viktória alakjához kiválóan illik ez a kép.
Czapáry Veronika naplóregényének szerkezete lineáris, benne kronologikus sorrendben követik egymást az események. Három-négy oldal elolvasása után viszont dőlt betűvel szedett szövegrész töri meg a cselekményt. A hétköznapi élőbeszédhez közelítő, urbánus szlenggel tűzdelt naplójegyzeteket egy szürreálisabb, pasztellesebb stílus váltja fel – a narrátor immár egy kislány, a gyerekekre jellemző sajátos világlátással, gondolatmenetekkel:
„Lehet, hogy ott van a herceg a jégen, elmesélem, hogyan fogunk találkozni, hogyan csókolja meg először a kezem, biztosan megszabadít mindentől, elvisz, megnyugtat, megkeressük együtt az anyukámat,”
Visszaemlékezések és tudat alatt elővillanó képek ezek, sokat sejtetnek, a tragédia árnyékát hordozzák, és egyre többet fednek fel a főhősnő hányatott gyerekkoráról. Freud és Jung nyomdokain járva, beismerve az embernek csakis az én-te szeretetrelációban kibontakoztatható lelki, érzelmi szükségleteit, sok „aha-élményünk” lehet ezeket a részeket olvasva.
A teljes cikkhez kattints IDE!
