Bevon minket, akár az ezüst
emlékezet, az idő,
mint egy tánc,
emlékezünk az emlékezetre,
más volt a hajad, a fogad, a szád
a távolság után,
sokkal szebbek most,
lehetnénk egyre szebbek,
láttam, amikor
eltávolodott az idő.
Szép, akár az ezüst emlékezet, bevon.
A folt is sokkal kékebb most,
mint mikor megvertél,
mondhatnánk, az ezüst emlékezet
tehet róla,
az idő sárgább, kékebb a bőr,
az arany elváltozás is,
hogy másmilyen volt.
Ezüstös inkább,
nem feledjük,
mégis elömlik, eláraszt, csillog és átalakul.
Mint karban egy macska.
Ahogyan Te is.
Mintha nem lenne itt velünk az ezüst idő,
a strandon voltunk ma.
Amikor eljár felettünk az ezüstös idő,
ezüstös volt, észre sem vettük, késő már, az utolsó előtti vacsorán,
hogy koppan az idő.
Veszem a kendőt,
mint Veronika azon az éjjelen
megőrízte
a tájat,
nézem, ahogy távolodsz,
közben hullanak a levelek, aztán nyílik a tulipán,
soha nem lesz ugyanolyan a táj.
Eltekeri magától.
Kipakolod és lepakolod.
Újra elmondasz elölről mindent.
Én azt játszom, olyan vagyok,
mint aki belenyugodott már.
Bevon minket,
akár az ezüst emlékezet, az idő,
a tél, az ujjongó tavasz is segít
befutni a zongorát,
az otthonossággal kecsegtet,
mikor sosem lesz ugyanolyan a táj.
Mind nyugovóra térünk,
mintha nem lenne itt velünk az
ezüst idő,
a strandon voltunk ma.
A legjobb a táj és mindegy lesz
merre tartok,
minden egyidőben nyugtat meg,
minden mindegy már,
már eltelt minden idő.
Az emlékezetre is emlékezem,
minden évben ugyanaz a szél,
végül eláraszt minket az ezüst emlékezet.